Szeptember elseje. Ma van a forksi középiskola évnyitója. Végre valami, ami kizökkent az elmúlt napok unalmából.
Nagyon kíváncsi voltam, milyen érzés lehet ebben a kisvárosban diáknak lenni. A családom többi tagja sokat mesélt erről. Azt mondták, a kezdet nehéz lesz, mert feltűnésmentesen kell beilleszkednem a többi tanuló közé.
Én nem így láttam a helyzetet. Mostanában nem jelentett gondot emberek közelében lennem. Alice is folyton biztatott.
Szeretettel gondoltam a nénikémre, ugyanis ő volt az egyetlen, aki hajlandó velem iskolába járni, mert többieknek nincs kedvük sokadjára végigjárni a gimnáziumot.
Mi ketten remélem nem fogunk túlságosan kitűnni a diákok sorából. Bár nem hasonlítottunk különösebben egymásra – eltekintve a fehér bőrtől - , mégis úgy iratkoztunk be az iskolába, mint testvérek. Tulajdonképpen így egy szerepjátékot fogunk játszani, miszerint emberek vagyunk és Alice a nővérem. Ahogy időben egyre közelebb kerültünk az évnyitóhoz, egyre izgatottabbá váltam. Vajon milyen lesz?
Töprengésemből nagynéném riasztott fel.
- Edward! Készen vagy már? Indulnunk kellene! Ugye nem akarod lekésni az évnyitót? – énekelte Alice, miközben az ajtó felé próbált lökdösni.
- Csak nyugalom! Még időben vagytok –szólt a folyosóról Anyu, majd magához ölelt. – Sok szerencsét fiam! – mondta suttogta a fülembe, aztán a nénikémhez fordult. – Alice! Vigyázz rá kérlek.
- Már nem vagyok kisgyerek, Anyu – mondtam mosolyogva – De azért kösz! Az én drága nénikém biztos vigyáz majd rám.
- De Edward! A nővéred vagyok. – nevetett Alice.
- Igaz! Akkor akár indulhatnánk is, drága nővérkém – kacagtam.
- Rendben. A Mazdával megyünk, hogy ne legyünk túl feltűnőek – szólt Alice, és elindult a garázs felé.
- Kár. Már kezdtem azt hinni, hogy vezethetem a Porsche-dat. – sajnálkotam.
- Arról ne is álmodj, öcsikém – trillázta a nénikém, majd eltűnt a szemem elől.
Mire leértem a lépcsőn, addigra már Alice a ház előtt állt a Mazdával.
Amint kinyitottam a volán felőli ajtót, a nénikém átcsusszant az anyósülésre.
Ráérősen hajtottam a Forksba vezető úton, mert tudtam, úgy sem fogunk elkésni.
Esett, mint itt szinte mindig. Csalódtam volna a városban, ha ez másképp alakul.
Ahogy a városba érve különös látvány fogadott. Még nem nagyon jártam erre, mégis olyan volt, mintha már ezerszer tettem volna meg ezt az utat. Tulajdonképpen igazam is volt, mert fejben már rengetegszer mentem végig itt.
Alice úgy látta, hogy nagy tömeg lesz az iskola utcáján, így nekem egy másik úton kellett mennem.
A házakat figyeltem, amik szerintem nem sokat változhattak az évek alatt, mert pont úgy néztek ki, mint ahogy azt a szüleim leírták.
A kanyarhoz érve, váratlanul egy fekete Hondát pillantottam meg.
Most kifejezetten hálás voltam annak, hogy félig vámpír vagyok, ugyanis ha emberként, egészen biztos karamboloztunk volna.
- Alice! Hát hova figyelsz te? – kiáltottam rá a nénikémre.
- Esküszöm, hogy nem láttam! – suttogta rémülten Alice.
- Ez nagyon furcsa. De majd még később megbeszéljük, most megyek, megnézem jól van-e a lány. – mondtam, majd kiszálltam a kocsiból a szakadó esőbe.
Idegesen, emberi tempóban futottam oda a másik autóhoz.
- Te jó ég, ugye nem esett bajod? – kérdeztem pánikomat leplezve a lánytól.
Gyorsan végignéztem rajta. Úgy tűnt, az ijedségen kívül semmi baja sem esett.
Letekerte a kocsi ablakát, és csodálkozva nézett rám.
- Igen, persze… csak megijedtem egy kicsit – válaszolta és közben elbűvölten bámult engem.
Legalábbis én ezt hittem. Nem volt túl nagy tapasztalatom az emberi érzelmek terén, úgyhogy még az is lehet, hogy az ijedséget kevertem össze az elbűvöltséggel. Egyáltalán nem tudom. Az emberek egy részén nehéz kiigazodni.
- Biztos vagy benne – kérdeztem bizonytalanul.
- E-e-egészen biztos – dadogta.
Ahogy végigmértem, meglepetten észleltem, hogy milyen szép lány. Csodálkozom, hogy nem tűnt fel ez elsőre. A gyönyörű smaragd színű szemei annyira szépek voltak, hogy örömmel fúrtam beléjük a tekintetem.
- Nagyon sajnálom, hogy csak úgy bevágtam eléd. Azt hittem, hogy nem jön már ilyenkor erre senki. Amúgy a nevem Edward. Itt lakom, az út végén. Ha jól sejtem te is a középiskolába tartasz.
- Öh, igen. Az én nevem Lily. De honnan veszed, hogy oda tartok? – kérdezte elpirulva.
Így még szebb volt. Az arca pirosas árnyalata annyira jól illett a csodálatos zöld szemeihez.
Elkezdtem töprengeni azon, hogy vajon őt miért nem látta Alice, hiszen csak a farkasokat és a félvéreket nem látja. Esetleg Lily….? Úgy döntöttem inkább folytatom a beszélgetésünket.
- Hát először is ünneplőben vagy meg ott van melletted a hátizsákod. És a munkához még fiatalnak néztelek – mutattam a hátizsákja felé, és kuncogtam az emberek hiányos gondolkodásán. Nehéz lett volna elképzelni, hogy ilyen idősen máshová tarthat.
- Ja, igen. Nos, akkor talán nem kéne elkésnünk a suliból.
- Persze, persze. Na szia, majd ott találkozunk. És még egyszer bocsánat – mondtam mentegetőzve.
- Ugyan, semmi gond – válaszolta, én pedig elindultam a kocsim felé.
Beültem Alice mellé, aki halkan nevetett.
- Mi az? Csak nem lemaradtam valami jó viccedről? – kérdeztem gúnyosan, mert pontosan tudtam, hogy rajtam nevet.
Gyorsan elindítottam a Mazdát, majd befordultam a suli utcájába Lily előtt.
- Tisztára elbűvölted szegény csajt – kuncogott tovább a nénikém.
- Tényleg? – kérdeztem boldogan, mert így legalább megtudtam, nem csak ő volt rám különös hatással – De arra még nem jöttél rá, hogy miért nem láttad? – kérdeztem komolyabban.
- Nem. Ilyen ezelőtt nem történt, még soha sem hagyott cserben a képességem. Lehetséges lenne… - gondolkozott hangosan a nénikém.
Mondott még valamit, de azzal nem foglalkoztam, mert végig Lily-t néztem a visszapillantó tükörben. Rá kell jönnöm, miért nem hat rá Alice képessége. Úgy döntöttem, minden mozdulatát figyelni fogom.
Elmosolyodtam, amikor észrevettem, hogy Lily a lehető legmesszebbre parkolt tőlem.
Láttam azt is, amint a kocsijából kiszállva körbetekintett a parkolóbban, mintha keresne valakit.
Biztos csak a barátait, gondoltam magamban.
Bementem a tornaterembe, és örömmel láttam, hogy ő is így tett.
- Erre menjünk – húzott maga után Alice.
Hagytam, hogy odavigyen egy csoportosulás szélére, ahol beszélgetni kezdett pár emberrel, de én nem szólaltam meg, hanem a karomat lazán Alice vállára fektetve bámultam Lily-t.
Láttam amint körbeveszik a barátai, én pedig elszántan hallgatóztam, hátha megtudok róla valamit.
- Hé liliomszál! Hogy s mint csajszi? – kérdezte vidáman egy sötét hajú srác Lily-től.
- Szia Dave! Csak a szokásos. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire hiányoztatok egész nyáron! – felelte Lily, majd lopva rám pillantott.
- Te is nagyon hiányoztál nekünk! Ha tudom, hogy ilyen unalmas lesz nélküled a nyár, nem is engedtelek volna el La Pushba és én se mentem volna el Európába – ölelte át egy szőke hajú lány Lily-t. - remélem jól érezted magad apukáddal és nem jöttél össze Chrisszel, mert ő az enyém – kacsintott mosolyogva Lily-re a szőkeség.
