2. Az első... (2.rész)

Csak egyetlen dologra tudtam koncentrálni, és az nem az óra anyaga volt. Oda se figyeltem a tanárra, pedig korábban csak ritkán tettem ilyet.

Egyetlen egy dolog járt a fejemben:

Lily.

Egyszerűen nem bírtam magammal. Alig vártam, hogy végre kicsöngessenek, mert azután egy teljes tanórán keresztül ott lesz mellettem. Csak mi ketten, legalábbis számomra más nem fog létezni.

Még a barátai se lesznek ott, tehát, ha minden jól megy, az Ő figyelme is rám fog összpontosulni.

Türelmetlenül, de halkan doboltam az ujjaimmal a pad tetején.

Szinte áldottam a csengőt, amikor végre megszólalt. Egy pillanat alatt – szinte már túl gyorsan – pattantam fel a székemről, majd megragadva a könyveimet kiviharzottam a teremből.

Igyekeztem még emberi tempómban átvágni a folyosón, bár nehéz volt visszafognom magam. Az agyamban csak Lily arca kapott helyet, így a másik tanteremig vezető úton gyönyörű, smaragdzöld szemeit csodáltam. Próbáltam felidézni magamban szinte már valótlanul édes illatát, de nem sikerült olyan intenzíven éreznem az emlékezetem keresztül, mint a valóságban.

Elég korán értem be, így még elég sok hely volt. Kiválasztottam a középső oszlopban, elég hátul egy ideálisnak látszó padot, majd leültem az egyik székre.

Letettem magam mellé a táskámat, jelezve, hogy az a hely foglalt.

A szívem gyorsabb tempóra váltott erre a gondolatra, vadul püfölte belülről a mellkasomat.

Egyre kevésbé voltam ura önmagamnak. Próbáltam hallgatózni, sikerült is elkapnom Emma néhány Lilyhez intézett mondatát.

Gyorsan, még egyszer körbepillantottam a teremben. Elégedettség járt át, amikor észrevettem, hogy a mellettem lévő kivételével egy üres szék sincs. Tökéletes! Mintha most minden az én szerencsémnek dolgozna! Lilynek nem lesz más választása; mellém kell majd ülnie.

Széles mosoly terült szét az arcomon.

Nyomon követtem Lily lépéseit, tökéletesen meg tudtam különböztetni a többiekétől. Halkan kuncogtam, ugyanis nehézkesen vonszolta magát a terem irányába, de az ő szívdobogása is egyre gyorsabb lett.

Megfordultam, közvetlenül azelőtt egy másodperccel, hogy Lily megjelent volna az ajtóban. Egy pillanatra megtorpant, körülnézett a teremben, hogy merre találhat még helyet. Döbbenettel vegyes örömet láttam a szemében, amikor ő is észlelte, hogy a mellettem lévő az egyetlen üres szék.

Mosolyogva intettem neki, hogy jöjjön nyugodtan. A szíve kihagyott egy dobbanást, de aztán még gyorsabban verdesett.

A mosolyom még szélesebb lett, ahogy Lily a padunk felé igyekezett. Mohón szívtam magamba az édes illatát, hogy azután az ködként borítsa el az elmém. Éreztem, hogy a torkomban feléled a tűz, de nem volt annyira erős, hogy ne tudtam volna fegyelmezni magam.

-          Szervusz Lily. Foglaltam neked helyet – köszöntem rá, ahogy végre leült mellém.

-          Köszönöm – suttogta, majd elkezdte előpakolni a könyveit.

Az óra elkezdődött, de én erre már annyira sem figyeltem oda, mint az előzőre. Széles mosolyom levakarhatatlan volt. Néha leplezetlenül bámultam Lilyt, bár amikor megláttam, hogy felém akarja fordítani a fejét, gyorsan elkaptam róla a pillantásom.

-          Szeretnék még egyszer bocsánatot kérni a múltkoriért – szólaltam meg kissé komoly hangon. Nagyon bántott az a bizonyos eset még most is.

-          Miért is? – pislogott meglepetten.

-          Hát tudod, amikor eléd vágtam az úton… - mondtam lesütött szemekkel. Tényleg sajnáltam. Kevésen – vagyis inkább a jó reflexeimen - múlt, hogy nem lett ütközés.

-          Ja, aha. De hát semmi bajunk, és ez a lényeg. Nyugi nem rohanok rögtön Swan rendőrfőnökhöz… - próbált viccelődni.

Ezen meglepődtem. Furcsa lenne, ha a saját nagyapámnak kellene megbüntetnie gondatlanságért. Charlie biztos enyhe sokkot kapna.

Néhány másodpercnyi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy egy időre hanyagolom ezt a témát, mert mindennél jobban meg akartam ismerni Lilyt. El is kezdtem faggatni.

-          Na, és Te mindig erre laktál, vagy esetleg a napfényes tengerpartról kerültél ide? – kérdeztem kíváncsian, mosolyogva.

-    Hát... az anyai nagymamám Los Angelesben él. Régen nagyapámmal laktak ott, de amikor anyukám úgy döntött, hogy hozzámegy apukámhoz, akkor ők elváltak... - mondta szomorúan.

Szegény lány! Ezek szerint az Ő élete se volt egyszerű.

-   Sajnálom. Szabad kérdeznem, hogy miért? – A hangomon is érződött az egyre fokozódó kíváncsiságom.

-    Nagymama nem bírta elviselni, hogy az anyukám egy olyan – ahogy ő mondaná - „senkiházi idiótához” megy feleségül, mint az apám. Ezzel nagyapa nem értett egyet, így ő ideköltözött LA-ből. Amikor megszülettem, rá pár órára anya meghalt. Apa nevelt fel, mindent neki és nagyapának köszönhetek. Aztán úgy 4 hónapja átköltöztem nagyapámhoz. Körülbelül ennyi... – válaszolt, miközben az alsó ajkát rágcsálta.

-          Jaj Lily, annyira sajnálom – suttogtam. Próbáltam minél több együttérzést sűríteni a hangomba és a tekintetemben. Ez nem volt nehéz, tényleg sajnáltam.

- Semmi baj. Már rég történt. És te? Mióta élsz ebben az unalmas városban? - kérdezte. Meglepően simán ment vele a beszélgetés. Olyan természetes volt az egész, mintha csak levegőt vennék. Valahogy mindig nagyon jól éreztem magam, ahányszor csak egymáshoz szóltunk.

- Most költöztünk ide. Nem rég Dél-Amerikában voltunk a családommal. A nagyapám orvos és néhány gyógyszer alapanyaga után kutattunk. – mosolyogtam.

Körvonalasan fogalmaztam, igyekeztem néhány érdekes információval szolgálni neki, ugyanakkor a részletektől – saját érdekében – megkíméltem.

-  Váó. Biztos nagyon jó lehetett... Szerencsés vagy – mondta halkan nevetve. Látszott rajta, hogy nagyon érdekesnek találja.

- Köszönöm, azt hiszem, egyetértek veled. Majd talán tudok hozni egy pár érdekes képet neked – ajánlottam fel. - Már ha érdekel az ilyesmi... – tettem hozzá halkan, bizonytalanul.

- Hát persze, hogy érdekel – válaszolt buzgón.

Annyira szépnek láttam abban a pillanatban. Smaragd színű szemei izgatottan csillogtak, majd ahogy észrevette, hogy mennyire bámulom, a lélegzete és a szívverése még gyorsabbá vált, az arca enyhén kipirult.

Gyönyörűbb volt bárkinél. Csodálattal telve figyeltem, megjegyezve összes szavát, mozdulatát, gesztusát, hogy aztán otthon újra és újra felidézhessem.

 Tekintetem végigfutott az egész testén, majd megállapodott valami csillogón a karján. A karkötő köve pont ugyanolyan smaragd színben fénylett, mint a szemei.

-          Szép a karkötőd – mutattam rá.

-          Ó, köszi. Tegnap kaptam Natalie barátnőmtől. Neki is vagy egy, csak az piros, mert szerinte az megy a lángvörös hajához – tekintetét az égnek emelte, úgy tűnt, egy pillanatra elgondolkozott a karkötő történetén – Emma, a másik barátnőm is kapott egyet. Csak ő kék színűt, mert neki kék a szeme... – tette hozzá.

-    És gondolom a tiéd is a szemed színe miatt zöld – vigyorogtam.

-- Igen. Nat azt mondta, hogy olyan színű a szemem, mint a smaragd – nevetett – Persze az én drága Nataliem szeret túlozni. Szerintem ez a hobbija.

Lily ezen jót nevetett, pedig én igazat adtam a vörös hajú barátnőjének. A szeme csillogó smaragd tengerként hullámzott.

-   Pedig igaza van. A szemed éppoly ragyogó és szép, mint a smaragd. – mondtam ki hangosan is a gondolataimat.

Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, és tisztán hallottam, hogy mindkettőnk szívverése felgyorsult.

A következő másodpercben Lily egyre piroslóbb arccal elfordította a fejét.

Úgy láttam, erősen eltöpreng valamin.

Ahogy körbepillantottam a termen, csalódottan észleltem, hogy már alig egy perc van hátra az órából. Nem is gondoltam volna, hogy már így eltelt az idő. Úgy látszik, Lily bódítóan édes illata elködösítette az elmém, és elvette a tökéletes időérzékem.

Lassan, óvatosan közelebb hajoltam hozzá, hogy még jobban magamba szívhassam mással össze sem hasonlító életesszenciájának illatát.

-           Igazán sajnálom. Nem akartalak zavarba hozni. Holnap találkozunk drága Lily – suttogtam szinte az arcába.

Kicsöngettek. Miközben a felkaptam a cuccaimat a padról magamat átkoztam. Ez a szöveg körülbelül olyannak hangzott, mintha a több mint száz éves apám mondta volna. Lehet, hogy most Lily azt hiszi, hogy valami tizenkilencedik századi nevelési terv szerint nőttem fel.

Kiviharzottam a teremből, rá sem pillantva Lilyre, pedig a hátamon éreztem a tekintetét.

Magyarázatokat követeltem magamtól. Miért érzek így Lily iránt? És mi lesz később? Hogyan védhetném meg magamtól és a családomtól?

Miként küszöbölhetném ki azt, hogy megtudja, mik is vagyunk valójában?

És vajon ő kicsoda? Miért nem látja Alice? Erre a kérdésre képtelen vagyok logikus magyarázatot találni.

Lily felettébb különleges, ezt már megismerkedésünk első pillanata óta tudom. De miért akarja a sors, hogy bármi közöm is legyen ehhez a kedves, gyönyörű lányhoz?

Ilyem, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben, miközben feltéptem a kocsim ajtaját, majd bevágódtam az ülésre, hogy teljes gázzal száguldhassak hazafelé.